$Category.Name /> bejegyzései

Capa-nézőben

kikisértem lányom Szegedre a 15,50-es IC-hez, (megcsináltam előtte a szokásos pillanatfotóimat róla, most már dátumostul - kaptam is egy kétes "bókot" - hogy olyan vagyok, mint Nádas a körtefájával, amit minden mozzanatában lefotózott..., szóval lehet, hogy a "körtéfázásaim" is juttathatták eszébe lányomnak ("körtefámnak"), hogy eszembe juttassa, hogy megnézhetném most akár a Capa fotókiállitást a Móra Múzeumban. Szót is fogadtam, gondoltam soha jobb alkalom 4-6-ig bőven van még időm rá, s bár a Centrumban is akartam vásárolni ezt-azt, az úgyis 7-ig nyitva.

A Mórában meglepetések fogadtak, ruhatár, kávézó, mindez még nem volt "legutóbb", rám is pirítottak, hogy jórég lehettem akkor itt, mert már 2006 óta megvan mindez... nekem még azokból a régi időkből vannak eleven emlékeim a Móra múzeumból, mikor idejártunk (az Egyetemi könyvtár mellett) főleg vizsgaidőszakokban, az emeleti termekbe, ahol a (Somogyi) könyvtár volt, nyikorgó galériáival, és kényelmetlen székeivel, de termékeny csöndjével , amiben lehetett elmerülni az ósdi könyvek fölött. (Azóta a könyvtár külön "palotát" kapott, a Dóm-mal szemben. - s maradt az egész klasszikus épületre a múzeum.)

A pénztárnál megkérdeztem kb. hány fotó van itt most kiállitva, tulajdonképpen azt akartam tisztázni, nem ugyanaz-e ez a kiállitás , mint amit nemrégiben láttam a Zsidó múzeumban, a pénztárosnő felvilágositott, hogy nem számolta meg hány kép van,de 3 teremnyi, plusz még egy videon is láthatók valamik...

mikor beléptem, ahol a teremőrnők rögtön balra tereltek az egyik (első?) terembe, nyilvánvaló volt, hogy ezek más képek, mint amiket már láttam, a világjáró (világfotózó, világhirű) fotós képei országok szerint voltak csoportositva, Izrael -ből 3 kép volt, a 3. terem végében. És mellette a kikapcsolt tévé! Hogyhogy. Minden műzeumban eddig azt tapasztaltam, hogy a  videok állandóan be vannak kapcsolva, hogy a látogatók nézhessék. Rá is kérdeztem, attól tartva, hogy elromlott a készülék?, mire azt a meglepő felvilágosítást kaptam, hogy azért kapcsolták ki, mert  1 órás a videófilm időtartama, és 5-kor már zárnak (mellesleg én 6-t tudtam), és 1 óra már nincs zárásig! És olyan kellemetlen nekik(!), hogy ha be van kapcsolva a video, mindig végig akarnák nézni a látogatók a filmet...16óra 12 perc volt ekkor! Hát több mint 3/4 órát még lehetne nézni abból a filmből, belenéznék - mondtam... bár nem túl határozottan, bár kissé kiakadva;viszont két nő mögöttem határozottabban  bár udvariasan kérte a teremőrnőt, hogy kapcsolja be a készüléket ,aki nagynehezen és méltatlankodva hajlandó lett rá. Majd kiderült, hogy fotók tömkelegét lapozott végig a film... amibe bármikor be lehetne kapcsolódni, és bár néztük volna végig - a biztonsági őr pont 5-kor kikapcsolta a gépet - (a teremőrnő már sehol se volt, úgy látszi 5 előtt lelépett) de kár lett volna kihagyni ezeket a fotókat, a  videóról, sőt el is határoztam, hogy visszamegyek (korábban) megnézni a most nem látható képeket is még. (Amúgy időközben fölsorakozott mögöttem egy teremnyi nézőközönség, a két nő meg megközsönte, hogy szóltam...)

Lenyűgözött, hogy Capa mennyire  valóban "közelről" és milyen intenziv jelenléttel vette fel a jeleneteit, (akár a háborúsakat akár a békésebbeket) - úgy, hogy annyira jelen van és minket is jelenléttel ajándékoz meg a fotókon, ugyanakkor láthatatlan ez a jelenlét... mintha egy mesebeli láthatatlanná tevő  sipkával a fejünkön nézhetnénk e képeket, nagyon emberi embereit. De hogy tudott Capa is észrevétlen maradni?, nem is értem! (egy-két lencsébe tévedő tekintetű arcot látok csak... igaz többnyire olyan tragikus jeleneteket ábrázolnak a fotók, amiken az alanyainak "kisebb gondja is nagyobb volt annál" , hogy egyáltalán észrevegyenek egy fotóst... (?)

pedig bizonyára közel ment hozzájuk Capa, hiszen szinte ars poeticája volt ez:

"Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel"

Hát az ő képei több mint "elég jók" - , valószínűleg közel is volt... és közelre hozta nekünk is, amit látott

olyannyira közelre merészkedett, hogy végül is - 40 évesen - egy haditudósitás közben  - Vietnamban, taposóaknára lépve - érte a halál... (mintha hires képében A milicista halálában saját halálát is előképezte volna)

(Robert Capa eredeti nevén Friedmann Endre Ernő Budapesten született, 1913-ban, és a növekvő antiszemizitizmus elől emigrált Párisba 1933-ban, majd az USÁba. )

Máriskó

a Somogyi könyvtárban véletlenül (és mégse véletlenül) vettem észre a plakátot, rajta Máriskó mosolygós portréjával. Emlékezésre hivott...

"2010. március 4. csütörtök 17 óra Somogyi-könyvtár
MÁRISKÓ
…2006. március 9-én lezárult egy termékeny, alkotó élet...
Vendégek: Dr. Kovács Miklósné Dr. Novák Mária (Máriskó) családja, barátai, tisztelői
Házigazdák: Kovács Ágnes színházi szakíró és Tóth Attila művészeti író"

Épp jókor vettem észre!

Máriskót jól ismertem , egyetemista korom óta...

Egy szavalókört vezetett, ahova én is elmerészkedtem, kis "gólyaként", ő fölöttem járt jópár évfolyammal, bemutatkozásként verset kellett mondani. Én Radnóti Levél a hitveshez c. versét mondtam el, aztán megkérdezte, kicsit szkeptikusan, hogy hogy értelmezem azt a sort, hogy "szememre belülről lebbensz"...

elmondtam, barátságosan bólintott rá; megnyugodtam, - nem kellett tartanom tőle. sőt. mindig barátságos, mosolygós volt (mint a plakátfotón is) és ugyanakkor komoly! nem is tudom, hogy tudott egyszerre ilyen lenni.

most ő is "szememre belülről lebben"-t - valamennyiünk szemére, akik ott voltunk és emlékeztünk rá. de úgy éreztük, valóban, ahogy el is hangzott, hogy "köztünk van"

már az első pillanattól, amikor a zongora mellöl Fekete Gizi színésznő hangján megszólaltak Juhász Gyula Testamentumának sorai : "Szeretnék néha visszajönni még...

mintha Máriskó helyett, nevében...,

és nem is kicsit  de tényleg visszajött az emlékeinkben...

diákszinpadvezetői tanfolyamon találkoztam később vele, reemekül vezette  a Tömörkény gimis csoportját, ott is tanitott egy ideig, aztán - nem is tudom, mintha szakfelügyelőm lett volna, de nem ám a szokásos "felügyelő", hanem kedves, szivélyes, baráti "kollégaként" jelent meg olykor a giminkben, emlékszem egyszer ő egymaga egy ragyogó kulturális vetélkedőt bonyolított le a diákjainknak, mindenki el volt ragadtatva tőle...  Makóra amúgy is átjárt régebben is , látogatóba, a kántorunk (második) felesége - szerény, szolid, kedves asszony - a nagynénje volt. (az első odamaradt, a gyerekekkel Auschwitzban)

Aztán, évekkel később, egy szavalóversenyen, ahol alsótagozatos lányom részt vett, Weöres Sándor Az éjszaka csodáival - zsürielnökként azt mondta az értékelésnél, hogy két csodának lehettünk tanui: az egyik Weöres verse, a másik T.T. versmondása...

Aztán megdöbbenéssel hallottam hogy beteg lett, de később még találkoztunk, egy balladamondó szavalóversenyen,- örültem , hogy - láthatóan - jól van... és aztán mégse...? mégis...? ! 3 éve ment el, olyan idősen, mint amilyen én vagyok most...

...Én nem tudtam elmondani a személyes emlékeimet, amiket itt most - nagyjából - leírtam, nem tudtam volna erőt venni magamon... a "szeretnék néha visszajönni még... " kezdetétől egyre kövérebben potyogtak a könnyeim...

csak hallgattam a többieket, és néztem az égő gyertyát az asztalon... és a szememre belülről lebbenő Máriskót...

szűkülő kisvárosi lehetőségek

A napokban döbbentem rá, hogy Makón már az összes újságos bódé is bezárt! Ez egy fokozatps folyamat betetőzése volt. Igaz, közben egyre több  - főleg élelmiszer)üzletben  (áruházban)lehet kapni egyre több újságot, folyóiratot is, persze nincs köztük olyan irodalmi folyóirat , ami engem érdekelne, pláne, mikor lányom publikációi is meg-megjelennek bennünk..., (most pl. Kalligram, Műút, Szombat) de Szegeden többnyire be tudom ezeket szerezni. (a Citypress-ben - ahova viszont tegnap épp nem lehetett belépni az épület renoválása miatt) (ja, és jut eszembe még Szeged se elég nagy ahhoz, hogy Szombatot meg Műutat áruljon...(?!)*

Ha moziba akarnék menni, akkor is Szegedre kéne (mint múltkor egy egész oszály préselődött fel a távolsági buszra, az Avatár miatt (ami most egy "őrület" lett, tán még én is megnéztem volna(?), ha  - na nem, nem renoválják a szegedi belvárosi mozit, csupán ki volt irva, hogy elromlott a 3d vetitő szerkezet...

A bezárt (Patyolat) tisztitó miatt már nem kell(ene) Szegedre menni , a múltkor felfedeztem egy tisztitóhirdető plakátot (igaz épp átalakitás alatt volt a hely, mert pár napja kiégett)

(Kórház még van. Pesze nem tudom, mennyire...  el kellene mennem már a kardiológiára, azt hiszem már le is járt a beutalóm. De ha panaszom van azért-, ha meg nincs azért nem megyek...:) A fejfájásaimból is már elegem van!  Ha egy reggel arra ébredek, hogy nem fáj, az ritka jó alkalom...Kellene vennem egy magas(ító) párnát(?), hogy "ülve" is aludhassak... (azt lehet kapni Makón is...:)

Az eső meg tegnap ugyanúgy esett Szegeden is, mint Makóra érve itt...

Sőt Pesten is, mire oda ért lányom... (van, amiből mindenhova egyformán jut)

Azt hiszem , ha előre meg lehetne választani, hogy hova szülessen az ember , az inkább nagyváros lenne, mint kicsi, mert több - a lehetőség, mindenre, ami különböző életkorokban kellhet. Sőt - lehet, hogy ez nem hangzik szépen- de talán országot választva is inkább a nagyobb vagy a több lehetőségű országra szavaznék - ha előre választhatnék születési helyet. De  az ember már csakis azt tudja "szülőhazájának" tekinteni meg szülővárosának - értelem (és érzelem)szerűen is, ahova született! Ha már... Mert ragaszkodik. Még akkor is, ha ez a ragaszkodás nem kölcsönös, és nem is mindenszempontból "előnyös"...

---------

* még jó, hogy net mindenhol van... (kisvárosban is) , itt sokmindent megtalálok,amit (nemlétező)újságos standokon nem (bár szövegrészt online nem mindig:( viszont lám, a keresett folyóiratok cimlapjai, ime:

A "Szombat" folyóirat ( cimlapján lyányom nevét fel lehet fedezni, épp Kafka feje fölött ( jó kis hely, nem, mondom!:)

Kafkán kivül nem csak lányom kisregényének (a Költözés-nek)  részletei olvashatók az esedékes számban, hanem férje  irása is Óbudáról.

illetve a Literán lányom tudósitása a Kafka örökség problematikájáról szóló irodalmi estről, tanácskozásról. (a Bálint házból)

A Műút tartalomjegyzékkel pedig épp most került fel a Literára. Ott tudom olvasni lányom kritikáját Tóth Kriszta tárcáiról,("Hazaviszlek, jó?") (sajnos (még?) csak a cimét: "Mit kíván a magyar tárca"

 és itt a friss  Kalligramm folyóirat (egyébként mindig)impozáns boritója is: 

  a második írás benne lyányomé: a Szerelme, Boldizsarnak c. novellája (Centauri regényrészlete után)

 Vettem (még , Szegeden) februári Új Könyvpiacot is, abban egy remek novellahelyzetkép értékelő irás (Tóth Ákos tollából--- jaj, ezt is már máskép kellene mondani? ... "klaviaturájából"?) - a Próbaidő c. novelláskötetről, (Restart -Próbaidő) amiben egész meghatódva olvastam  lyányom - gyerekkort felelevenitő (valószínű innen is a meghatottságom?:)  - egyik novellájáról, - annak koncepciójáról 

ja, és jut eszembe, majd elfelejtettem, még, a Szegedi Egyetem c. lap   http://www.u-szeged.hu/szegediegyetem... (lányom a szegedi egyetemről lejőve, az óráiról, egyet tartott a kezében, többet ő sem tudott már szerezni (úgyhogy nekem most nincs, mert ez meg persze, hogy nem kapható Makón, bár a középiskolákba, azt hiszem, küldik...)

A linkje viszont, ime, az 5. oldalon  lányom tárca(rovata),  vonaton írta, utazásokról, múlthéten, amikor épp utazott Szegedre, cime "útközben hallottuk"...

városház galéria jubilál

már este volt, nem sokkal a 7-es zárás előtt, még elmentem az ABC-be (ott jó szeletelt kenyeret kapni), mikor útközben feltűnt a hirdető kirakat szines mozaikszerűsége; nincs valami jó világitás újabban, de közelebbről megnézve azért láttam, hogy a Városháza Galéria eddigi kiállításainak a meghivógyűjteménye:

 A galéria jubilál. Már 10 éves. Mennyi kiállítás ... (Milyen remek ötlet, hogy a polgármesteri hivatal - egy hivatalos hely- akulturának ad állandó helyet,. Milyen más a hangulata igy a helynek. Máris nem is olyan hivatalos...)

Lányomnak 2001 decemberében volt kiállitása itt, még gimnazistaként. (meg nyitott más kiállításokat is. Az övét Roskó Gábor, ő meg Roskó Gáborét. Meg  az Ifjúsági Művésztelepét, aminek korábban tagja is volt, persze...)

Már sajnálkoztamam is azon, hogy a szabványos hivatalos meghivó sorozatot akkor még nem kezdték el, amikor neki volt a kiállitása, de aztán felfedeztem középen az ő sajátmaga készitette meghivóját, a Napot a hátán cipelő lányt...

 Amikor 2001 decemberében-ben volt a  grafikai kiállítása... "Csillagok és villanykörték címmel...

akkor még nem dölt el  lányom pályaválasztása...

Hogy egyértelműen - a sok művészeti ág közül - az irodalmat választja...

Ő úgy érzi, jól választott...

De nekem olyan nosztagiám van a rajzai után is...

(a zongorajátékáról - (darabjairól) most nem is beszélve...)

de hát mindent nem lehet...

felejtünk?, emlékezünk?...

A tévé szeret emlékezni, én is vele...

Csehovokat hallok mostanában - biztos valami évfordulója van - gondolom

Csehov levelezéséből  egy remek darab : Csehov szerelmei - György Anna és Kulka játsszák - nagyszerűen..., amit csak lehet az érzések s az intellektus  tág skáláján...

aztán a Hogy volt?!-ban Ruttkai Éva, mint Mása a Három nővérből egy-két percre, rá emlékeznek a stúdióban, meg majd Tolnay Klárira...

ahányan annyiféleképp, (egy alkalommal Ruttkai lánya meg is jegyzi az emlékező Tordyra reflektálva, hogy mintha nem is ugyanarra az emberre emlékeznének...) ,( Tolnayt is emberközelbe próbálják hozni... de az intimátásokkal (ezekkel az utólag is bulvárositó megközelitésekkel inkább távolitanak)

Már csak halványul az emlékük is ? bár egy szinészkollega épp azt emlegeti, hogy köztük élnek, szinte. Mert annyira sokan emlékenek rájuk a szinházakban. Hogy az emlékezés ott tartja őket. De meddig élnek, akik emlékeznek...?

S ki látta őket? (v.ö. Ki látott engem? (Ady) Ki látta őket igazán ?!, s azoknak , amik valójában... És vajon kik voltak ők valójában? (Ők tudták-e?)

Még jó, hogy bevágják a régi alakitásokat.Hiszen azokban éltek igazán! Bár azokat is már más szemmel nézzük. Nincs elavulóbb, mint a szinészi játék(?) nincs elavulóbb, mint az emberi viselkedés külső módozatai.A divatok. De azért van ami állandó. Azt keressük. Arra emékezünk. Azt nem tudjuk felejteni. Ami bentről jön, onnan , ami változatlan. Amiből a tekintetek valamit meg tudnak mutatni. A hiteles tekintetek. Amiben valami örök emberi van. (közel az istenihez is netán?)

Este meg - lányom figyelmeztet rá emilben, őket meg az apósa, de ők nem néznek tévét, igy továbbitja a felhivást: -" A régi Három nővér megy , Ruttkaival a Duna tévében!"- ( Pedig a  mai nemzedékek inkább csak a kabaréparódiából ismerik jól?...) Én láttam Moszkvában is. a  Művésszinházban, az eredeti Sztanyiszlavszkij-i rendezésben....

Itt, most egy 75-ös felvételt... kopott kopián, hol teátrálisan, hol abszurd drámába illően. A három nővér értelmetlennek tűnő, kilátástalan sorsát. Aztán a végén itt is elhangzik ,  a félelem táplálta mondattöredék: "elfelejtenek minket." - hogy aztán átváltson valami bizonytalan , jövőbe vetitett reménybe...:

Olga (átöleli a húgait) Milyen vidáman szól a zene, milyen jókedvűen, az ember élni akar! Istenem! Az idő elszáll, mi is elmegyünk örökre, elfelejtenek minket, elfelejtik az arcunkat, a hangunkat, hogy hányan voltunk, de a mi szenvedésünk boldogságra vált azokban, akik utánunk jönnek, boldogság és béke költözik a földre, és jó szóval, áldással emlékeznek majd azokra, akik most élnek. Ó, kedves húgaim, az életünk még nem ért véget! Élni fogunk! Olyan vidáman szól a zene, olyan boldogan, és én azt hiszem, nemsokára mi is megtudjuk, miért élünk, miért szenvedünk... Ha tudhatnánk, ha tudhatnánk! "

Hm.. Ha tudhatnánk!

Csehov 150 éve született. - l

Látom a feliratot előadás után a képernyőn.

Emlékezünk arra, akinél van mire..

9.-szer is Páger-díj

igen, már 9.-szer került átadásra  a makói szinészdij, amit a  makói születésű Páger Antal nevét viseli, tárgyszerűen pedig az ő egykori pecsétgyűrűjének  a mása.

évről évre január végén ez a Hagymaház egyik várt programja

ahogy a kuratoriumi tag Réz András emlitette is (pár napja már a tévében is), a dij évről évre egyre többet ér, a jeles  dijazottak névsora  mutatja ezt: Halász Judit, Garas Dezső, Király Levente, Venczel Vera, Csákányi Eszter,  Kern András, Törőcsik Mari, Kulka János...

de azért - nem feledkeznek meg rólunk se , a  makóiakról, hiszen tényleg nagy pillanatok azok amikor a zsúfolt padsorokban a makóiak (mi) várják az épp esedékes dijátadást... és fontosnak tartják, (-juk) ,hogy szeressék  (-sük) a dijazottat mi is...

most épp  Bánsági Ildikót szerettük...

aki viszont - nagyon helyesen - a dij értékjelentő összetevőiben a legfőbbre figyelmeztetett: Páger Antalra magára, aki - szerinte - az egyik legnagyobb szinész (nem volt, hanem ) VAN.

 Most nincs szükség rá, hogy Réz András faggatózzon (vagy - mint önélccel mondja: "fecsegjen" - árad a szó a díjazottból, (a riportalanynak nem kell riporter)

Észre se vesszük , hogy egy óra eltelik... és vége, de mint emliti, volt már olyan interjúja is, hogy  riporter feltett egyetlen kérdést, lerakta a magnót, és ő másfélórát egyfolytában monológozott. Úgy látszik  ez a kedves műfaja is, mert már a felvételin is inkább azzal mutatta meg magát, (semmint József Attila versekkel - azt inkább nem szeretné... - mint mondta a meghökkent vizsgáztatóknak) Amúgy Londonból jött (a tévelőzetesben azért nem lehetett jelen ő is Réz mellett) Egy új szerep miatti felkészülés miatt volt kint. Mikor meghallotta, hogy Schiller darabjában Erzsébet királynőt fogja alakaitani, egyből jött az elhatározás, hogy meg kell néznie a Towert, hogy az érzelmeivel, zsigereivel érezhesse majd a szerepet.

(De igy készült fel annak idején a Szikrázó lányok filmszerepére is, egy 10 napos konzergyári munkáslányként dolgozva (Báni Ildikó "álnéven"), vagy a Makra c, (munkáskörnyezetben játszódó filmszerep előtt esztergályoznu tanult meg egy autószerelő gyárban. (kipuffogó dobokat készített.)...

 A' la Szanyiszlavszkij és elhivatottság.....

és hogy tud elmondásban is lelkesedni , utólag egy-egy jelentős  eseményen...

egy ilyet felidézve emlitette, hogy akkor este , hazatérve nyitva hagyta az ajtót, hogy ne legyen még vége annak a napnak.

hát ez a mai világban könnyelműségnek tűnik, de talán ma is kicsit nyitva marad...?

http://www.delmagyar.hu/_kepgaleria.php?gid=2012025

http://www.delmagyar.hu/mako_hirek/bansagi_ildikoe_a_pager-gyuru/2139187/

utazások Budapestre 1843-1907; 2010

Pestre utazom, Szegedről Budapestre, az Intercityn, közben egy másik - Pestről Budapestre - utazásról olvasok. Lányomnak viszem fel, kérésére, Ágai Adolf (Porzó) könyvét, ezt: UTAZÁS PESTRŐL_BUDAPESTRE 1843-1907 (rajzok és emlékek a magyar főváros utolsó 65 esztendejéből.) A kezdeti időpont pont 100 évvel előbbi, hogy megszülettem, a záró év, 1907 pedig pont apám születésének éve. (aki egyébként Budapesten is született.)(anyukám meg a következő évben)

Az út kb. 2 és fél óra, de a könyvet olvasva észre sem veszem az idő múlását, ami  nem elegendő az egész könyv elolvasására, a teljes út megtételére Pestről Budapestre, 1843-1907. Előbb érek fel Budapestre (immár), majd Pestről Budára... pont azon a Margit hídon, amiről nem rég olvashattam a könyvben, még a vonaton a Hidak c. fejezetben: "A Margit-hídnak -mely élénken emlékeztet a Pont d'Ienára, csakhogy amannál jóval nagyobb -ennek a mi második hidunknak még nincs múltja." Most viszont úgy tűnik,csak az van neki. A villamosból kinézve ijesztő a látvány, jobbról már az alacsony korlát is le van szedve, és a beton is a hid tetejéről, furkálják most is, alatta fémkolosszusok... valamikorra tán meg is újul a híd, de addig jobb ki se nézni rá a villamosablakon... ezt Ágai se dicséri, azt mondja rá..

"bár 38  évvel fiatalabb az elsőnél - ez a Lánchid! - szépségében nem vetélkedhetik vele."..."igazi karaktere nincs."

Pedig Ágai általában rajong Budapestért, mindenért ami benne van!

Ezt irja 1907-ben (apám születésének évében), az előszóban:

"Kevesen élnek már azok közül, akik velem együtt szemlélő tanui volak annak a csodálatraméltó átváltozásnak és haladásnak, mely Budapestünket Európa legszebb és legrendezettebb fővárosai sorába emelte. De tanulságára szolgálhat e könyvem azoknak is, akik egy későbbi kornak szülöttei; megértvén e lapokból a bámulatos gyarapodásnak útját, melyen dicstelen kicsi s német városból vált ez az országnak fényes, magyar székes fővárosává.

Isten szerezze, hogy ennél is nagyobb fényre, belső gazdagodásra s külső diszre derüljön"

Vajon ma, több mint 100 évvel később mit mondhatna?

És "mondhatná-e az idegen" :míly kellemes, míly európai s míly magyar ez a Budapest!"

...hogy volt?!

megint menetközben kacsolódok egy tévéműsorhoz:

Ungvári Tamás beszél arról, hogy a szinház mennyire  megújulni tudó volt azokban az időkben is, amikor a kultúra más területei nem voltak képesek rá.

 Konkrétan Márkus Lászlóra emlékeznek épp, majd archiv fekete-fehér filmrészetben Márkus önmagáról beszél, hogy milyen rossz tanuló volt középiskolában, és bezzeg most - színészként - egész életében tanulhatja a szövegeket, s már vágnak is be egy jelenetet egy Molnár darabból, ahol bravúros szövegtudásról, humorról, és alakításról tesz tanubizonyságot... dehát emlékszünk, jól, rá... (már aki, én még igen....)

aztán Mensáros következik..., róla beszélnek, (ő éppenséggel nem volt rossz tanuló, sőt "tanitani" is szeretett),közben megjelenik Bálint András is... a fiatalabb pályatárs, és "tanítvány"; emlékezni, Laci "bácsira", mert hogy őt már viszonylag fiatalon is bácsizták,  körbeülték, mint az Apostolok Jézust... (egyszer én is láttam egy éttermi asztalnál Mensárost, Huszti Péterrel, Bálint Andrással, épp, egy étteremben , a Madach szinház mellett... (én és a nagybátyámék akkor épp a régi szinészismerőssel: Peti Sándorral ettünk egy asztalnál. 60-as évek vége?) A Mensárost csodáló mondatok után, tőle is bevágtak egy csomó archiv felvételt. Zongorázott is. (előtte felidézték, hogy Kocsissal, Ránki -val négykezeseztek otthon! Értem már, miért volt jelen Mensáros a nézők közt a makói Korona Ránki koncertjén is! ugyancsak anno... ezt az autogrammot itt akkor szerezhettem a fotó hátlapjára, amiről már meg is feledkeztem, csak a szkennelés közben tűnt föl, hogy a fotó túloldalán is van "valami"...)

  Sanzonokat is énekelt. (Add a kezed...), meg Juhász Gyula Anna verseit mondta... a XX. század című előadói estjéből, Karinthy gyerekkori naplóját, azt a napot, azt a percet, amikor elkezdődik a XX. század, tegnap (1899.december 31-én. a XIX. században kezdve írni a naplót, s negyed óra múlva: 1900. január elsején, a XX. században fejezve be, boldog új századot (nem évet!) kívánva!" Éljen XX:! Hogy volt!" - lelkesedik.

"Hogy volt!"? Jaj, ne! - mondom én  ezt, most, elég volt belőle egyszer!.. még akkor is, ha nosztalgiánk van utána. (Bár a kis Karinthy épp hogy előre élteti!:)Mindenből elég az az egy, az az egyszeriség, ami van. Nem kéne megismételni. Semmit. A rosszat, persze, hogy nem, de a jót se! Minden akkor tölti be a szerepét, amikor van.. amikor ideje van...

... Hogy áradoztam akkor, amikor a szegedi auditorium maxumumban '67-ben, éppenhogy kezdő tanárként, kijőve az egyetemről, részese lehettem ennek az akkor revelációként ható irodalmi estnek. Nagybátyámnak beszámoltam róla levélben, sőt a naplómba is átmásoltam, annyira fontos volt, és alakító, és gondoltam neki is fontos lehet...

"1967. április 16-án

egy felejthetetlen élményről kellene beszámolnom... így kezdtem a naplóbejegyzést...

aztán a nagybátyámról írtam, hogy a kor hangulata,  iránya sehogysem tetszik neki, levert. S bár eddig mindig ő szokott engem felrázni a spleenből, elkeseredéseimből, most sokkal kiábrándultabbnak tűnt a leveléből, mint én bármikor - rossz hangulatból, s a Mensáros előadóesttel "nyugtattam." Igy:

"A napokban Szegeden voltam. szakmai továbbképzésen. Ott tudtam meg, hogy az egyetemen előadóest lesz. Mensárosé. A címe "XX.század". Bent maradtam, protekcióval tudtam csak jegyet szerezni. Az auditorium maximum tömve volt, álltak, s ablakpárkányokon, lépcsőkön is ült a közönség, főleg egyetemisták. A pódium egy kis emelvény, fekete a háttér, és előtte egy fekete pulpitus. És megjelenik egy ember... és csodát csinál, minden szemfényvesztés nélküli, emberi csodát. Megidézi - versek, prózarészletek különleges összeállításával - korunkat, ezt a furcsa, ellentmondásos, örömöket és fájdalmakat hurcoló XX. századot. S meggyőz. Amíg ott ültem, betöltött az az érzés és tudat, hogy mégis nagyszerű és szép élni, emberként élni. Nehezen megvívott "igen" volt ez; a tagadás tagadás... valami csodálatosan emberi és szép volt.

Engem felrázott. És sokban választ adott a kérdéseimre, nem is csak a művek tolmácsolása, inkább az a mély hmanitás, ami az egész estet betöltötte...."

És most? 2010. január 24-én? Immár a XXI században?!

Hiába! Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, még ha a "folyó" ugyanaz is - a tecnika archiv felvételei folytán... - mi már nem vagyunk ugyanazok és körülöttünk a világ se...

nem lehet "hogy volt!" (a valóságban...)

azért a műsor :"hogy volt?!"...jó! mert emlékezni jó...

 (s majd emlékezni is jó lesz - talán.., erre a mai felfordulásra is...(?)

casanovák

az első részt még csak felében-harmadában néztem, a számítógépem mellől, bár egyes jeleneteinél tovább is elidőztem, és még a Felliniféle Casanovánál is jóval többre taksáltam, ezt az újabb Casanovafeldolgozást... a tévében

de aztán, másnap, a 2. részben, amikor Casanova - Velencéjéből szökni kényszerülvén -a francia udvarba lép, hogy kegyelmet kérjen a velencei követtől, és ott elragadja egy óriásira növesztett (szertelen és groteszk, ráadásul remekül stlizált) - táncforgatag, ez a táncforgatag a látványával és a mögötte frappánsul kifejeződő mélyebb jelentésével (épphogy a felszinességével is) - engem is "berántott" - a filmbe. Onnantól - végig néztem, az utolsó percig, még a leúszó feliratot is...

Peter O' Toole - a keretben - már az első részben is lenyűgözött. (mint ahogy egyéb régebbi filmjeiben is: (Arábiai Lawrenceként, vígjátékban Audrey Hepburne partnereként,  Katharine Hepburne oldalán az Oroszlán télen -ben, La Mancha lovagjaként...- egyébként ebben a szerepformálásában is volt valami Don Quijotei..., azaz önmagát túlélt, mindenkit túlélt!, anakronisztikus, korából kikopott)     

Az idős Casanovát játszotta persze, aki élete végén visszagondol, és elmeséli, kinek másnak, ha nem egy fiatal lánynak -  az élete történetét...,

aminek vezértmotivuma - a változó kalandokon túl - egy igazi nagy szerelem, amitől/akitől elszakította a sors, de kis csalással és a gondviselés kegyéből (aminek "besegít" a fiatal lány)...

mégis, találkozik vele  Casanova élete végén,

és mi a film végén látjuk, ahogy (örök)fiatalon keringőznek tőlünk távolodva, de bele az  Örökkévalóságba...

hű ez így leírva de giccsesen hangzik! Pedig nem volt az! Ez már az értelmezőnek a  mai kor igényeihez való önkéntelen és utólagos alkalmazkodása, ami mindig lefeléle stilizál. DE épp az gondolkodtatott el, a film közben is, hogy Casanova hosszú életében is már egy hanyatlási folyamatot is láthatunk. A fia csak formálisan, külsőségeiben (vagy még  abban sem) követi, utánozza apját. De nagyon rossz epigon! (mint az epigonok általában:) Casanovának (még) voltak érzései.S bár a filmen azért végigvonul egyfajta ironikus ábrázolás (kell az is) - (magától Casanova figurájától se idegen az önirónia,), mégsem óvakodik az igazi, mély érzések érzékeltetésétől se.

Nos, ez az, ami mára hiánycikk lett. Talán a nézőtéren is.

És talán a Peter O' Toole féle színészek is?!... akinek volt egy olyan felragyogó tekintete, ami fiatalabb volt, mint az amúgy szintén ragyogón játszó fiatal szinészé, (David Tennant), aki a fiatal Casanovát alakitotta. És hogy a mosolyuk szinte ugyanaz volt, nem is tudom, minek köszönhető, mert amúgy nem hasonlitanak egymásra...

kik vagyunk

"Othello, Jago, Kálvin János, Szervét Mihály. Abélard és Lear, Armado és Böffen Tóbi urak!

Kik  vagytok? Kik vagytok, akiknek szavait mondom, koronáját hordom vagy bilincsét vonszolom, akikhez lelkemet töröm, akiknek bűneit magamra veszem, akik miatt istenítenek és pokolra kívánnak?”

Huszti Péter "színészkönyve", amit "emlékszőttes"-nek nevez, a Szomory drámájából átvett címmel: Kik vagytok, hé! - (amit magával vitt egész életébe - mint mondta) - nagyon találón ragadja meg nem csak a rejtélyes szinészlét kiismerhetlen lényegét, hanem ... az emberét is.

Némileg valamennyiünk örök és megválaszolhatatlan de kutatandó létkérdését: "ki vagyok én?" (ahogy Villon is, mindent tud, csak azt nem , ki ő...)

S  hiszen  - ahogy Shakespeare is írta az "Ahogy tetszik"- ben): " Színház az egész világ. És  színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében." 

vagy  ahogy  magáról, a színész-író Shakespeare-ről Borges irta az "Everything and nothing" - ban:

 "felismerte azt a hivatást, amelyre szánva volt: a komédiásét, aki nyílt színen azt játsza, hogy ő másvalaki, olyan emberek előtt, akik azt játszák, hogy őt másvalakinek hiszik...

 Senki nem volt egy személyben több ember, mint ez az ember, aki az egyiptomi Proteuszhoz hasonlóan a létezés minden lehetőségét kimerítette...

Olykor egy-egy műve valamelyik félreeső zugába elrejtett némi vallomást, biztosra véve, hogy úgysem értik el; így mondta Richard, hogy egy személyben sokak szerepét játszotta, és Jágó különös módon azt, hogy "Én nem az vagyok, aki vagyok."  ...

A történet még hozzáfűzi, hogy halála előtt vagy után Isten színe elé járult és azt mondta neki: "Én, aki ennyi ember voltam hasztalan, végre egyvalaki szeretnék lenni, aki én vagyok." Isten hangja így felelt egy szélvész közepéből: "Én sem vagyok senki, csak megálmodtam ezt a világot, mint ahogy te megálmodtad művedet William Shakespeare, és álmom jelenéseinek egyike vagy te is, aki mint én, mindenki vagy, és mint én, senkisem."

................

Akartam még írni ezt-azt, a saját jól-rosszul játszott szerepeinkről, hasztalan én-kutatásainkról... És egy régi , 20-as éveimben irt hangjátékról, aminek -éppen "Ki vagyok?" a cime, és egy szinészről szól..) De  ezek után ugyan mit lehetne még mondani?!...