A keresett kifejezés:

nézd és hallgasd és .....!

  2 napja még csak a linkjét sikerült feltenni  a videonak - de a "türelem rózsát terem"!

"még alig..."

multkoriban a buszon egy öreg nénike magyarázta a mögötte levő fiatal diáklánynak, hogy ez az öregség milyen hirtelen érte utól, és mennyire idegen is neki, hogy nem is olyan rég még ő is fiatal volt, a lány csak mosolygott, nem szólt egy szót se, de látszott rajta, kimosolyogja a nénit és egy szavát se hiszi!

én hittem neki, hiszek neki, én ugyanezt élem... erre emlékeztet mindenki körülöttem

a buszokban főleg, amikor egyből felugranak, ha csak rám néznek, hogy átadják a helyüket, s hogy elő se kell vennem a 65felettiségem tanúsitó igazolványt a buszvezetőknek, elég , ha rám néznek (a ráncaimra - ott a tanusítvány), csak legyintenek...

pedig nem is olyan rég még én adtam át a helyem

hogy történt ez az egész?

szinte észrevétlen

csak közben elmúlik az élet

az elején még csak készülődünk szinte az "igazi" életre, ami "előttünk van"- gondoljuk; s aztán hirtelen - már megint készülődünk... csak valami másra...

pedig még alig éltünk...

"Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
  Nektárját ajakam, még alig illetem
      Egy-két zsenge virágait.

 Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom.
 Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!"

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

amúgy -mielőtt valaki rosszallaná, hogy miért írok ilyesmiről - Berzsenyi, akinek a Közelítő tél c. örökbecsű költeményéből (nem is először!) idéztem, alig múlt 30, mikor ezt írta..., hiszen minden(ki)re érvényes:

                                               Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
                                               S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
                                               Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
                                                     Mint a kis nefelejcs, enyész.

csak 10/20/100 év múlva ne ez a dal legyen

( <object width="425" height="344"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/JvCtFDowRhI&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/JvCtFDowRhI&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>  )

http://www.youtube.com/watch?v=JvCtFDowRhI&feature=related

Egy mosókonyhában jól kitaláltam én azt, hogy mi lesz,
azt, hogy majd mi lesz; lent párás háztetők -
tíz évvel ezelőtt.
Egy mosókonyhában, szükséglakásban éjszaka volt, sötét,
utcáról kaptam a fényt, de én tisztán láttam ott,
minden megvilágosodott:

Magamat láttam tíz év múlva itt,
hallottam ezt, a mostani dal hangjait,
és attól féltem: nehogy majd ez legyen,
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!
És attól féltem: nehogy majd így legyen,
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!

Egy mosókonyhába - bár kitaláltam és azt, hogy mi lesz,-
a jövőt kértem én, hogy bármit is akar,
ne, ne ez legyen a dal.
Egy mosókonyhából neki a világnak, mindegy az, hogy mi lesz,
az, hogy majd mi lesz, csak ne ez a dal legyen
túl, túl az éveken.

Magamat láttam tíz év múlva itt,
hallottam ezt, a mostani dal hangjait,
és attól féltem, nehogy majd ez legyen,
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!
És attól féltem: nehogy majd így legyen,
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!

csak 20 év múlva ne ez a dal legyen!

csak 100 év múlva ne ez a dal legyen!"

(És mégis, addig, meghallgatnám akárhányszor..., és így az Ando Drommal- együtt Cseh Tamással, mint 14 éve, az 52. születésnapján, a Merlinben) ... és még mindig ez a dal..., amit már itt is legalább 10 évvel a születése után ad elő az Ando Drom, s láthatóan nagyon szívesen és örömmel hallgatja...ő is, a dal eredeti szerzője-előadója, az ünnepelt, mint az egész hallgatóság..., és mi is itt és most, miközben nem bánnánk, ha nem ugyanaz a dal lenne, amit hallgatunk..., de paradox módon épp azért is hallgatjuk szívesen a dalt, mert a dal sokmindent el tud "mondani", amit más (a szöveg önmagában!) sem!!!) Tehát tessék meghallgatni a dalt! (ne csak olvasni a szöveget) 

(ha valaki megtanítana rá, hogy tudnám beapplikálni a videot közvetlenül - s nem csak a linkjét - megköszönném...)

anya és lánya

ezeket a képeket most kaptam emailon Kanadában élő unokanővéremtől, szeptemberben készítette lányomról és rólam, Budapesten, mielőtt visszarepült... kevés  közös képünk van lányommal, úgyhogy megörültem nekik, gondoltam felteszem ide is, (bár erre engedélyt illene előbb kérnem, ugye..(?)

 aztán elkezdtem kutatni az emlékeimben, hogy nekem az én anyámmal hány s milyen közös képem van, hát nem olyan sok, ahhoz képest, hogy mennyi a fotónk...  (dehát a fotózás az én mániám, így eleve érthető, hogy kevés olyan van, amin én is rajta - ha csak nem egy 3. személy a fotós, mint ez esetben is - egy akkori tanítványom):

a képen anyukám 1-2 évvel idősebb, mint én a képünkön, én viszont többel, mint lányom..., köszönhetően a köztünk levő szinte nagymamai korkülönbségnek. (ami 41 év bőven), pedig valamikor azt hittük, hogy az anyu és köztem levő 35 évnyi korkülönbség milyen nagy! Persze idővel minden korkülönbség bagatellizálódik.

azon is gondolkodtam, van-e valami frappáns, ide illő anya és lánya versféleség..., de olyat nem találtam! ... legfeljebb egy pszichoszociológiai jellegű cikk a Magyar Narancsban főleg a  felnőtt anya-lány kapcsolatról, s főleg problémáiról... (de nem akarom ezzel elrontani a képek hangulatát, bár elgondolkodtat...)

azonosságok és különbözőségek

a bejátszott filmen a PIM-ben Szőke tanár úr arról beszélt, hogy miért is nem az azonosságokat hangsúlyozzuk az egyes vallásokban - miért a különbségeket...

ezt most továbbgondolom...

ezt a kérdést nyugodtan átvihetnénk az élet szinte bármely területére

miért hangsúlyozzuk mindig mindenben a különbözőséget és nem az azonosságot?!

vagy lassanként már -szemünkben - el is tűnnek  mindenben az azonosságok?

és csak a különbözőségek hangoztatása, az ellenségeskedés marad?

ezért nem jutunk semmire!

pedig épp ideje lenne már valami összefogásnak, egyetértésnek

esztelenség és energiapazarlás ez a rengeteg széthúzás  és ellentét

sehova nem vezet, még oda se vissza, ahonnan kiindul

"...ne egyezz bele"

úgy hozta a - talán nem is vé(le)tlen - véletlen, hogy mostanában kétszer is keveredtem hasonló jellegű diskurzusba 30 körüli ifjú emberekkel, mindkettő tanárféle és feltétlenül gondolkodó s meglehetősen érzelmi-,  sőt indulati lény is, tele elégedetlenséggel a világunkban tapasztalható visszásságok miatt, amikre felháborodva és indulatosan csakis nemet tudnak mondani, mit mondani?, kiáltani - én meg próbálok enyhíteni a képletükön, a magam nehezen megszerzett de immár pályán kivüli higgadtságával -s menet közben emlékezve csak rá, hogy dehiszen én is pont ilyen voltam, pont igy gondolkodtam a magam 30 éves korában, (meg még előbb is, meg később is), hogy magam voltam az elégedetlenség, a szembenállás, a tagadás...., de hát talán éppen azért csitítgatok, mert tudom, hogy sehova se vezet ez az út! (hát mi változott, a dolgok lényegét tekintve?!) és mind a kétszer - ambivalens módon Rákos Sándor (ellentmondásos de nagyon megszivlelendő) verse jut eszeembe, ami nagyon belémragadt annak idején már - ultima rációként -, mást nem tudok, de ezt átadom, ahogy ő is - benne- a világot , örökségül - fiának:

Fiam a világ átadom / hegyeivel folyóival törvényeivel / az elejtett kő lefelé esik / legjobb ha ráhagyod /  én tiltakoztam / hasztalanul / táplálkozás növekedés szaporodás / maradt a régiben / százmillióéves forgatókönyv szerint / beletörődtem a hullaevésbe / a szerelem nevű mirigyjátékba / megbízható földlakó vagyok / fiam a világ átadom / azt ne mondd hogy már az apám is / az elejtett kő lefelé* esik/ ne egyezz bele a világba

Hát így, ő is (tiltakozott hasztalanul) - menet közben viszont mégis csak meg(vissza)fordul :

Ne egyezz bele...

csak az a kérdés: hogyan ne...

------------------------------------------------------------------------------------------

*fatális elirás történt. "felfelé" esik -et írtam először, a "lefelé" helyett - már hatott rám visszafelé a csattanó: nem egyezni bele, még ebbe se!

és  lehet is zuhanni felfelé!(?)

(egy - épp 32 évesen írt régi szövegem szerint igen, ... persze ez se (volt) a megoldás! sőt.., hiszen már a címe is: Fölfordult világom:  Az idő esernyőjét / kifordította a vihar //  nyelébe kapaszkodva / zuhanok fölfele // míg nyakamba zúdul / a tegnapi vízözön // És lenyugszik a Föld / a Nap peremén // ahol élek én ) 

egyedül?

ülünk a kibővített vacsoraasztal körül unokatestvéreméknél, rózsadombi otthonukban, összejött végre a család azaz a magyarországi összrokonság együtt..., vagyunk vagy 7-en, és akkor megszólal, felém a férje: "És akkor te most teljesen egyedül vagy Makón?"  Teljesen? egyedül? lányom az asztal sarkában  nem is tudom milyen arckifejezéssel, hiszen mi megállapodtunk benne, és gyakorlatilag is tartjuk a kapcsolatot,"virtuálisan" permanensen, s minden héten jön is haza..., de azért ez a "teljesen egyedül"... megakaszt...

aztán már itthon a lépcsőházban, az ajtóm előtt állok, vacakolok a kulccsal, a felsőbb emeletről jön le a szomszédasszony, s mondja "olyan rég látott!" , gondolta, hogy a lányomnál voltam...  Mert nem is látott régóta, meg egy cetli volt napokig az ajtó névtáblájába beszúrva..., hát igen, mondom, a lányomnál voltam, előtte meg , napokig betegen, ki se nyitottam az ajtót, más se rám , akkor került oda a közös képviselő cetlije, hogy keresett, bár én a csengőt se hallottam,  vagy 4 napra rá  találtam meg a cetlit... hát ilyen a "magány"- mondja, s már battyog is lefelé

hát most mit mondjak?!

nem vagyok egyedül, nem vagyok magányos!

ki hiszi el?

rajtam kívül...

ifjú (s nem ifjú) szívekben él tovább

...s örökifjan...

A ráemlékező esten a Petőfi Irodalmi Múzeumban, az ő megjelenése - s nem csak  a régi: gyerek ifjúkori archív fotókon, hanem a már időskori filmen főleg! - volt a legélőbb, legelevenebb, s ezzel persze még fájóbban hiányzó.  Ő hiányzott igazán ebből a sokaspektusú, sokszereplős emlékezéshalmazból, az ő eleven szellemisége, szellemiségének formabontó élettelisége, meglepetéstelisége.

 Szőke György, egykori tanárom, temetése 1 évvel ezelőtt volt, akkor nem tudtam elmenni - mint általában a temetésekre -, mert eleve belebetegszem, most viszont  sikerült pár nappal ezelőtti megfázásom elmulasztani annyira, hogy erre a megemléklezésre már el tudjak menni. Különben is szívesebben megy az ember  feltámasztásra azaz felélesztésre, mint temetésre.

"Dícsérni jöttek, nem temetni...", ahogy  egyik emlékező parafrazálta Shakespaearet.  Egykori tanítványok, munkatársak, irodalmárok, pszichológusok egyaránt (ő mindkettő volt egy személyben), barátok szóltak sorban; a két teremben zsúfolásnyi hallgatóság, szinte túlcsordult,  én mint egykori tanitvány ülök itt, azokból a szegedi egyetemi évekből, amit legkedvesebb korszakának tartott visszaemlékezéseiben, s amit valamikori csoporttársam, s későbbi kollega  idézett meg az emlékezésen... (az eseményre is ő küldte a meghívót),lányom meg maga a "folytonosság" - jelenleg ugyanannak az egyetemnek PHD hallgatója, akit nagyon érdekel mi is volt az alma materünkben előttük, (régi barátnőmmel is már rég összebarátkozott; sőt a tanár urunkat is ismerte személyesen, ő meg nagy érdeklődéssel és elismeréssel olvasta  gyerekkori verseit, s egy nagyon kedves levelében reflektált rá.( "...12 évesen én is írtam verseket, s azok egy , magam szerkesztette folyóiratban meg is jelentek. (...é)rdekelt, hogy miben hasonlítanak és miben különböznek a kettőnk versei. Egyebek között abban is különböznek, - szerencsére -, hogy a tieid derűsebbek, nyitottabbak (...). Egyszóval örülök a verseidnek (...) Külön köszönet az "undokol" szóért. És azért , mert egyszerre látod és láttatod  kívülről és belülről magadat (...) A verseid bennem élnek valahogyan, mint olyankor, ha valami hozzám közel állót olvasok(...) "  Lányom most tudósítást ír a Literának az estről....  (íme; itt olvasható a tudósítás!)

Szőke tanár úr két könyvéhez is - meg egy hozzá írthoz-  hozzá lehetett jutni az előadás végén, ha ügyesek voltunk, olvasgatom-izlelgetem most az "Űr a lelkem" címűt, a kései József Attiláról, majdnem mintha óráján ülnék, s hallgatnám a "tanításait" - hiszen valójában, igazán a beszéde, a "szóbelisége" volt rá jellemző; inspiráló, felbolygató, megmozgató,  lelki mélységekre, életünkkel, velünk való összefüggésekre, kapcsolódásokra mutató. Ez őrződik bennünk, akik még ismerhettük. De kérdés, hogy ez továbbadható-e....? Talán közvetve, általunk. Mert valamiképp mégis csak ő maga is él  - bennünk -  nem ifjú és ifjú szívekben tovább...

........

lásd még:  http://lineas.freeblog.hu/archives/2008/02/17/in_memoriam_Szoke_Gyorgy/

"Ha majd öreg leszel"

"Ha majd öreg leszel..." hallom a tévéből a jól ismert, de egyre ritkábban hallott, különösen sokszínű, tartalmas hangot, s látom az (épp ma!) 20 éve már meghalt színészt, egykor  szinész-ideálomat: Kálmán Györgyöt, már öregnek, ősz szakállasnak, de a film jóvoltából megtévesztően élőnek.  Élőbbnek, mint a mostanában, mobilkeretben versmondó ifjakat...,Micsoda megszólító tekintete van!, s ő nem csak mondja, hanem éli, s adja át a verset..., s közben még ki is mosolyog belőle, bölcsen

"Ha majd öreg leszel..." és beleborzongok, magam is. (az vagyok! - az "lettem")

József Attila is írt egy hasonló verset: Majd megöregszel... , de ez régebbi jóval: Ronsardé -a költő neve is elhangzik a - róla szóló - versben, de a jó előadóművész úgy is mondja a verset, mintha azonos lenne a szerzőjével, mintha róla és -természetesen - rólunk szólna! (Ha majd öreg leszel, és este gyertyafénynél /tűz mellett üldögélsz, s az orsót pörgeted,/csodálkozva fogod zümmögni rímemet,/hogy egykor mint a vers tündére bennem éltél.")Kálmán György úgy mondja!..., (jaj: mondTA!)  (mintha ő lenne Ronsard, és aki hallgatja, "a vers tündére") miközben minden versmondásában, minden szerepében ott volt az ő mindent átvilágitó intellektusa, érzékenysége, összetettsége... utólérhetetlensége. Hogy elment! És úgy, hogy alig vették észre! Már mielőtt elment, elfelejtették... Milyen hálátlan is a "közönség".... Vajon hányan ismerték föl a tévében azok közül, akik a kezdés után kapcsolódtak be a Vers mindenkinek sorozatba, most amikor ezt a Ronsard verset mondta!? a végén csak Ronsard szoborportréja,  neve és élete számokban: Pierre Ronsard (1524-1585)jelent meg a képernyőn.... De hát Kálmán Györgyöt már életében elfelejtették, méltatlanul, túl korán. Hallottam egy rádióinterjút, élete vége felé készült, már betegeskedett, s arról beszélt, hogy nincs "utóda", amit ő képviselt az lezárult (vele), nincs kinek átadja..., pedig őt annyira érdekelték a fiatalok, hogy be is járt próbákra... Hálátlanok vagyunk?.. Én is... Valamikor, nagyon rég, kivagdostam a rádióujságból az összes fotót, amin rajta volt. (sok fotót, sok szerepe volt! tévéjátékokban, filmeken, nem csak színházban, versműsorokban), ez egy boritékban vagy egy dobozban volt eredetileg, de valahogy szétszóródott...., elhányódott, és (már nem volt fontos?) nem szedtem össze!

Most is milyen  gyéren és méltatlanul szedegetem össze ezeket az - őt méltatni próbáló - gyatra szavakat...

De hát talán nem is mi vagyunk hálátlanok! Ez az idő múlása, elmúlunk, elmúlik minden; ők is, akik figyelmeztetnek erre: Ronsard 1585-ben, Kálmán 1989-ben, és akik most hallgatták őket, azok is. 

 "Én a sírban leszek, csonttalan árny, aki
mirtuszlombok alattt kínjait piheni;
te öreg néni a tűzhelynél, aki fázik,

s bánja szerelmemet, és hogy megtagadott.
Élj hát, higgy nekem, és ne várd a holnapot:
rózsa az ifjúság, élvezd, amíg virágzik! "

De hát hol van már azóta az az öreg néni is , aki Ronsard szerelmét egykor megtagadta?!

S meddig virágzik a rózsa ifjúság?..

De a vers megmaradt - évszázadokon át. A szinész előadása is évtizedek óta...

Mi meg "elgondolkodhatunk", mint a megszeppent gyerekek az óvodában, óvó néni feddésére...

.......................................

lásd még: http://lineas.freeblog.hu/archives/2008/09/09/semmilyen_nap/

"mama"...

tegnap - nappal is - visszafeküdtem az ágyamba; ez a megfázás szó szerint "levett a lábamról", s közben a Duna tévét hallgattam (de csak azért, mert épp ott volt beállítva), épp kívánságműsor volt, tehát semmi durva hír, csupa szeretet,  szívből jövő jókívánságok, megilletődöttség, széles mosolyok, betelefonálók és műsorvezetők közti   családias együttrezdülés, nem is nézem, a fal felé fordulok, bódultan vagyok beteg, a szemem is csukva - de valami megfordít, felébreszt, megríkat; ez a dal: 

http://www.youtube.com/watch?v=XS2Nkx-DGWk  

"Mama"...

Anyunak tegnap volt 20 éve a temetése! - azóta is az eszemben van ez az évforduló... és anyu mindig az eszemben (meg a szívemben), csak nem tudott igazán felszínre jönni bennem az érzés..., most ez az (érzelmes de őszinte) dal előhozta....

"...emlékszem, hogy integettél mindig, akármikor indultam is el....."

úgy integetett nekem anyu, - akit lányom hívott "mamá"-nak - , akár én még, most neki....

mintha az én örökös integetéseimben ott lenne valamiképp anyu ("mama") is(?) 

nem is tudom, de olyan fontosnak és elmaradhatatlannak érzem, mindig, mint egy áldást

.. ...................

most "integetek" akkor anyunak is,  aki már nagyon messze van, és mégis  - valahogy - itt:

 "legyen áldott...!"