A keresett kifejezés:

inkább vegetáriánus...

azon tanakodok, hogy valami vitamin-ásványianyag pótlásra valószínűleg szükségem lenne, már hónapok óta nem teszem, ezzel szemben évek óta nem eszem húst...  Vannak speciális készítmények: kifejezetten vegetáriánusoknak (a húshiány pótlására), de van az öregek speciális igényeit figyelembevevő is... Na, melyiket vegyem?

lányom segít: a vegatáriánust, mert

inkább vagy vegetáriánus mint öreg!

na ezt a bókot most szépen becsomagoljuk, és eltesszük... bár az igazság az, hogy a vegetáriánusságot bármikor, az öregedést viszont sose lehet abbahagyni... tehát egyre öregebb leszek, a vegetáriánusság meg nem is fokozható (csak abbahagyható lehetne, mint már írtam - de az nem én lennék, mert ha én egyszer elhatározok valamit, meg is valósítom és tartom is hozzá magamat - így szoktam le a kávéról is, egyik napról a másikra, tökéletesen és visszavonhatatlanul)

a legjobb megoldás persze az lenne, ha gyártanának táplálékkiegészítő készítményt öreg vegetariánusoknak avagy vegetáriánus öregeknek (ez már csak árnyalati eltérés)

a helyzet az, hogy nem kaptam! egyik félét sem! brrrr....

lányom viszont huszonegynehány évesen  szemránckrémvásárláson gondolkodik

s ráadásul egyre gyakrabban eszik ő is húsmentes, vega menüket...

elengedni, megtartani

igen, persze, el kell engedni a múlta(ka)t, csak a jelenben, a most-ban élni - olvasom - egyébként önismétlésbe bocsátkozó spirituális jellegű könyvekben, meg amúgy is "tudom"... tesszük is, voltaképpen egész életünkben, mindig elengedünk valakit, valamit,... de ahhoz, hogy  "elengedjünk", előbb nem árt szembenézni vele, megvizsgálni, megnézni, most már messzebbről felülnézetből, kívülről, nagyobb bölcsességgel, mint mikor bele voltunk ragadva, ki se látszottunk belőle...

a furcsa viszont az, hogy ha emlékezünk, valójában újraéljük, amire emlékezünk, s ezáltal kissé jelenné tesszük azt vagyis a múltat; ahogy olvasom a régi naplómat, tapasztalom, hogy teljesen át tud hangolni, így néha már - röhej, ugye, de - (most éppen '60-ban, ) 17 évesnek  érzem magam (no, nem külsőre, persze - de az a leginkább elhanyagolható szempont)... ugyanaz az életérzés száll meg, ami akkor volt az enyém...

pedig inkább fordítva kellene?! a mai öreg bölcsességgel átírni a múltat, "kijavítani" ? de hát úgy volt jó, ahogy volt - egyre inkább azt látom, minden úgy volt jó, s úgy van jól, ahogy van - mégis-mégis; mindennek megvolt az értelme - "magasabb szempontból" , s kezd is összeállni a kép...

van egy  öregkori énünknél is bölcsebb "valaki" bennünk-fölöttünk, aki mindent elrendez...?

vipasszána akkor és most

A városi könyvtárban nézegettem a folyóiratolvasóban a lapokat (lányom a Holmi-ban és a Tiszatájban is megjelent egy novellával (fekete-fehér) illetve kritikával (Esterházy Semmi művészet c. regényéről)  - vajon ki olvassa? egyáltalán ki olvas itt folyóiratokat; mindig egyedül vagyok... a folyóiratolvasóban, a folyóiratoknak háttal ülő számítógépeseket leszámítva - )

A 2000-ben egy érdekes Feldmár interjúra találtam, aminek különösen a vége hatott rám egyfajta aha élménnyel. Ami egy sajátos meditációról szól, a vipasszánáról - amit maga Feldmár rendszeresen gyakorol s használ (pszicho)terápiára. Az aha - egy majd' fél évszázaddal előtti napomhoz kapcsolódott, ami szinkronicizmusként épp ezen a napon (2008.július 29.) jelent meg újra, régi naplóm "blogosításában", ahol épp ahhoz a bejegyzéshez értem ("évnyitó után" 1960. szeptember 1.) , amikor lelkesedek az új tantárgyért a "lélektanért", s kiderül, hogy  elolvastam még a tanév előtt az egész könyvet, sőt ki is próbáltam egy "gyakorlatát" - ami nagyon emlékeztet erre a Feldmár által említett vipasszána meditációra, ami pedig a legősibb buddhista meditáció. ("Az öregek útja")("Nincs új a Nap alatt"?) A lényeg(ük): "odafigyelni magunkra, arra, ami történik akár az ember testében, akár az ember elméjében, akár a világban." De nem kritikusan (vagy azt is megfigyelve csak) - szeretettel... Csak nézni  a hegytetőről, ami mindenkiben megvan.

Szeretnék gyakrabban felmenni arra a "hegytetőre"!

különböző háborúk

ma már nem "kell" Szegedre menni, a sűrű - bár általam, számomra, ritkított - thealter programokra; bezárt - kurtán-furcsán; pár értelmezhetetlen zárszóval, meg az esszépályázat dijainak átadásával, miközben feltárták az eddig szigorúan titkos jelszavakat; így elsőnek, Georgette leleplezéseként lányomat szólították ki, "A többi néma" c. pályaműve (itt olvasható(k), értkeléssel) zsüri általi díjazására -  aki hősiesen (de élvezettel és örömmel) csinálta végig a napokat, programostul, (közben még interjút  is adott, kapott, sőt, meg performanszt is csinált - míg én itthon szokásom szerint csak tötyörögtem, illetve vártam, hogy a végre bekapcsolt mosógép a 2 órás programjával 2 óra 15 percmúlva le is álljon, -még mielőtt elindul az utolsó jó buszom Szegedre - miközben az utolsó 1 perc is vagy 4 -ig tartott - hiába úgy  látszik órának nem használható... nem épp pontosan jelzi az időt...)

a fél 7 -kor kezdődő (azaz akkorra hirdetett) Klamm háborúja c. monodorámára mentem csak be, nem is a régi zsinagógába, hanem udvarán keresztül át a szemközti iskolába, majd egy tantermébe, ami színházteremmé alakul - beülünk, mi nézők, azaz most diákok, s nem soká bejön az ajtón Klamm tanár úr, dühösen bevágja maga után az ajtót, ránkripakodik, "Köszönöm, nem kell viszonozniuk" - mondja, nekünk, ki akart itt visszaköszönni neki(?) , valami baja van "velünk", látható, meg van sértve, ki is derül, miért, mert írtunk egy levelet az igazgatójának, "egy hadüzenetet" melyben őt hibáztatjuk, egy osztálytársunk öngyilkosságáért, és arra szólítjuk fel, kérjen bocsánatot"... Nos, nagy kataklizmák után, végül is, az "óra" végén Klammtanár úr kér bocsánatot, tőlünk, sőt maga is  - teljes összeomlása betetőzéseként -, főbe lövi magát. - Közben egyszerre éljük át tanár és diák szorongásait - mindkettőre van épp elég háttérismeretem, emlékem. (még akkor is, ha magam soha senkit nem buktattam...) Kiszédelgek a teremből, csak előbb még kiveszem a mobilomat, amit még az óra folyamán Klamm tanár úr elkobzott tőlem, és elfelejtett visszaadni, az ajtó melletti szekrényből, ahova elrejtette. (de hogy is adhatná vissza, ha ő már nincs... csak a színész Scherer - aki ugyan - mint szokás - elbeszélgetne néző-diákjaival, most már békésebben, civil emberként, de mi rohanunk tovább, a zsinagógában kezdődő eseményekre...  a zárszavak és díjátadás intermezzója után (lásd fent)

egy olyan előadásra (Urbán szinház), amit nem is tudok végigülni, rendhagyó módon hagyom el a termet, mielőtt rendhagyó módon paradicsomokat kellene dobálni (Turbo Paradiso - a darab címe, nahát, igazán , gondolhattam volna!), lányom még figyelmeztetem kimenőben, hogy hófehér a blúz (még!) rajta, a paradicsomfolt nem  szokott kijönni, nem is fogom kimosni... ő persze, marad. (igaz, mint később bevallotta, jócskán lecsúszva a székében)... De mi is lehetett ez a játékos dobálózás, ahhoz képest, azokhoz a brutalitásokhoz képest, amit a Szerbiából jövő színészek elevenítenek fel a színpadon, s mi lehet mindez azokhoz a brutalitásokhoz képest, amiket átélhettek a valóságos délszláv háborújuk idején... mi a paradicsomfolt, vagy akár a Klamm tanárúr homlokára tekert fehér pánton a festékfolt - a valóságos vérhez képest... mi a szinház a valósághoz képest... ezen elgondolkodhatunk...

kár, hogy este 10-kor, az utolsó busz előtt, már nem mehettünk ki  Klauzál tér átmeneti tengerére, mint előtte való estéken, megnézni a mesebeli  kanadai bábművészek elvarázsoló Bizzarium-át, mert már  bezárt a fesztivál ... ők is elhajóztak... békésebb vizekre...

lélek-tánc

újra a thealteren (ott, túl, a rácson:..)

a régi zsinagóga bejárati kapuja két oldalán a kovácsoltvas kerítésen most az Andaxinház két táncosa lóg, mint afféle kariatída, a belépőknek improvizálva belépést biztosítva, s egyfajta tánc-prológusként készít elő, visz be bennünket Bozsik Yvett - sérültemberekkel kiegészített - tánctársuslatának "produkciójába", a Lélektáncba..., de micsoda kifejezéseket is használok én itt!, mi az hogy "sérült"? Az Andaxin együttes fiúja-lánya is teljes egész, bár úgy tűnik, azt játssza a lány, hogy nem tud eljutni,  csak a fiú segítő-emelő mozdulatai segítségével a bejárati ajtóig, ahol aztán mi is követjük őket, ahol már a színpadon sorban ülnek a "Lélektánc" szereplői - még mozdulatlanul -, hogy aztán kiderüljön, van köztük, aki kerekesszékben, mert mozgáskorlátozott (mégis mozog! "tán-col"!), van aki vak (mégis lát! belül) - és van, amit épp ők tanítanak meg az épkézláb, egész-séges táncosoknak is - nekünk nézőknek is: az együtt-élést, együtt-érzést, az elfogadni tudást. Hogy egymásra vagyunk utalva. Hogy emberek vagyunk valamennyien. S a lelkünk - remélhetően - mindannyiunknak ép és nem korlátozott! És szabadon táncol...

Miért is támad nekem is táncolni kedvem?

Mit is számítana, ha már nem olyan kecsesen, könnyeden, "szabályosan", mint valaha...

Vagy? ki tudja? Talán szebben, mert szabadabban...

mába nyúló tegnap

hát, elég kacifántos volt az egész, nem csak a vége...

de minden jó, ha jó a vége...

miután kis portörlés után a működésképtelen számítógép képernyőjét sikerült működőképessé tenni, azaz megtalálni a kábelek dzsungelében a képernyőhöz tartozó elejét s végét, s visszailleszteni a helyére, még dél körül is pizsamában tébláboltam, előbb lyányom körül - próbálva reggelit (ebédet?) adni neki, mert ő már Szegedre készült, a thealteres interjúja miatt, végül is az étel - szállítható - felét a táskájába pakolta, de - szerencsére - még az interjú előtt volt ideje az útbaeső kínaiban zöldséges csirkét enni, én gyorsan megemberelve magam magamat félig-meddig fogadóképes állapotba hoztam, miközben az előszobát persze nem, mert eltorlaszoltam a beépített szekrényből kidobált dolgokkal, melyek közt azért találtam is egy becsomagolt, szürke esőkabátot - ami miatt feldúltam mindent- az esti szabadtérire - merthogy teljesen be volt borulva a télies időjárásnak megfelelően - mire szólt a kapucsengő, lányom Pesten élő (és már dolgozó és operettrajongó) barátnője hozta  a mi jegyeinket (melyet jellemző módon ő vett a szegedi szabadtérire, Pesten, Szegeden élő barátnőjének... logikus) Mivel mi a szabadtéri Szentivánéji álom előtt két másik - thealteres- szinházi eseményre is el akartunk menni, (Hubay felolvasó színház, Rudolf Hesse) jobbnak láttuk (volna) hogy nálunk legyen a jegy  - ki tudja, mikor, hogy érünk a szabadtérire... (hát ami lett, elképzelni se tudtuk előre - de erről később...)

megtaláltam a thealter rádiót, azaz a www.radiomi.hu -t élő közvetítéssel, a számítógépen, be is állítottam, hogy meghallgathassam, milyen kérdésekre s mit válaszol lányom az őt faggatónak... de közben elloholtam a tejivóba ebédelni, (ahol hiába kértem a vegetáriánus tálat , percekig csendben, farkasszemet nézve, álltunk a pultnál, mert, mint kiderült, várták, hogy mit kérek - nem értem, újabban nem csak láthatatlan, hanem "hallhatatlan " is lettem?)- meg másik esőköpenyt venni, (csupa poros ócskaságot szedtek elő, ja, itt valamikor átalakítás volt, de aztán került egy átlátszó s tiszta, pelerines, biciklire való (bár lányom sose biciklizik)-  s jó is lett volna nekem a közben szakadó esőben hazafelé,   viszont mire hazaértem - már csak zenét találtam a korábban megtalált helyen... kiderült , előbb kezdték az interjút, előbb hagyták abba, hisz lányomnak rohanni kellett máshova, másik eseményre , a Vár utcába, a Baka emléktábla avatására. A beszédből illetve helyette - a (más)nap végén - csak egy fotót találtam, a www.domter.hu -n, vigaszul, s az aláírás szerint: "A RádióMi Túri Timit is megszólaltatta, aki interjú után most úgy fest, mintha Szőke-Tóth Ágnes húzná mosolyra. A száját. Neki." (Hát akkor épp nem mosolygott lányom, épp a szabadtérin rátörő migrénjét kezdte el kialudni... de addig volt egy kis izgalom, amihez én nagyban hozzájárultam...de erről később...)

ott maradva kicsit a számítógépnél, észrevettem, hogy tegnap nagylevin írt egy új postot ,amiben engem szólít meg név szerint (mármint nick nevem szerint) ; az itteni, az ő korábbi bejegyzésére reagáló postomra reagálva. Nem tudtam erre nem reagálni, egy elég hosszúra sikeredett kommentben, miközben rájöttem, hogy a Hubay felolvasó színházát már nem érem el, amúgy is el kezdett fájni az egyik lábam, kicsit görcsösen, s nem is tudom miért, hamarosan a thrombozis címszavakat böngészgettem a google-on... Amúgy is kiderült, hogy Hubay a befejező jeleneteket el se küldte, úgyhogy  - arról legalábbis - nem maradtam le. Igyekeztem a Rudolf Hessre, vagy nem is? magam is elcsodálkoztam, milyen gyorsan elkészültem, persze, mert már fejben, előbb felöltöztem... a thealteres jegyeket lányom még elutazása előtt ideadta, szépen bele is helyeztem a péntárcámba, sőt - minthogy megtelefonálta - egy esküvői meghívót is.... csak éppen a barátnője által átadott szabadtéri jegyeket hagytam az íróasztalán - jutott eszembe, már a buszon ülve, úgy Deszk körül... "Ne ijedj meg..." hívtam fel telefonon, ahelyett, hogy leszálltam volna azonnal a buszról, hogy még elérjem a Szegedről visszafelé jövő korábbi buszt, ami adott volna lehetőséget arra, hogy kényelmes(ebbe)n hazaloholhassak az otthonmaradt jegyekért. Így Újszegedről már csak a fél hetessel tudtam visszabuszozni, maradt kb. 8 percem hazavágtatni a jegyekért s vissza a 1/2 8 kor induló buszomhoz. Közben lányom a Rudolf Hess alatt végig kezében tartott mobillal szorongott, s várta, hogy sms-n megírom, elértem e a buszt... 8 után, az előadás után hívott, akkor már Szeged közelében voltam, megnyugodhatott, de lehet, hogy akkor kezdődött el a migrénje, ami a szabadtéri közben - nem csoda -, csak fokozódhatott - hiszen olyan brutális fény és hanghatásoknak voltunk kitéve..., hogy migrén nélkül is nehezen lehetett elviselni... Volt azon az előadáson minden, ami harsány, rikító, borzoló... látványban, (díszletben, jelmezben) zenében, hangeffektusokban, (tűzijáték, fejünk fölötti mennydörgés) mozgásban (bacchanáliák?) a legvégén pedig, a tapsköszönő (provokáló?) kórus záró "maradj még" felszólítása után a maguktól elájuló közreműködők (ön)ünnepeltetésében... Közben , még az elején megszólalt a mobilom, nem tudom, ki hívhatott, mellettem ülő lányom, aki szokott, biztos nem - aztán eszembejutott, hogy megadtam a napokban Kanadából Pestre érkező unokanővéremnek a mobilom számát... hátha ő, itthon meghallgattam a vezetékesem üzenetrögzítőjét, de a másik, most is Kanadában lévő unokanővérem hívott: "Megint nem vagytok itthon, úgy látszik".... Jaj, és még ma sem, meg holnap sem... Csak vasárnap zár a thealter... lesz mit kipihenni...

emléktáblák

"Ne nevezzenek el rólam teret! Színházat meg aztán végképp ne! Mi vagyok én, hogy utcanév legyek? Vagy pláne tér... Egy ostoba villamosmegálló..."

Menszátor Hérész Attila szájából hangoztak (harsogtak) el e mondatok Jászai Mariként, pontosabban Jászai Mari emléktáblájának féldomborműveként... a régi Hungáriában. Borzongatóan nagyszerű volt az előadás. Újraéltette bennem egykori lobogó (de mára már csak parázsló) színházrajongásom. (de úgy látszik, amíg van parázs, abból újra lehet tűz - ha van, ami-aki fellohasztja) Ha olyan mondatok és úgy hangzanak el, elevenednek meg a színpadon, amik fontosak, erősek, túlmutatnak mindenfajta esetlegességen, de mégis érzékletesek - nem elvontak - lényegüknél fogva. A Jászai Mari naplójából, leveleiből írt, s bravúrosan- remekül előadott monodráma ilyen volt. Egy élő, megszólaló emléktábla. Múlt-jelen. Élet-örökkévalóság. Emberi-szinészi sors, akkor és most. Nő-férfi. (Nincs sok különbség az ellentétpárok közt. Egységet alkottak.)

Láttam ma egy másik emléktáblát is. Ezt csak holnap avatják. De nem borította lepel. (Mint a Jászai Mariét az előadás elején még, bár az a lepel akár szemfödélnek is tűnhetett, vagy Izisz (Maya) fátylának, mely az előadás idejére lehullt - hogy tisztábban lássunk, mi őt, s ő minket - egymást - tükörben, szemtől-szemben - de nem tükör által, homályosan. Hiszen minden igazi alkotás önvizsgálat eredménye, s arra is késztető.) Ezt a fiatalon elhunyt, Baka István költő tiszteletére avatják majd, annak a háznak a falán, ahol évekig szerkesztette a Kincskereső irodalmi folyóiratot, gyerekeknek. Az emléktáblán ott a domborműve. Én nem ismertem Baka Istvánt személyesen (akkoriban kezdett ugyanarra az egyetemre járni, amikor én elvégeztem azt), de a fotói, sőt a művei alapján úgy érzem, ez a dombormű  - nem ő. De hogy is lenne, lehetne az?! És még csak meg se szólalhat, nem tiltakozhat... (mint a másik...-egy kis színészi-írói furfanggal ugyan - a színpadon )

Borzasztó lehet emléktáblává válni!

Annál csak emléktelenül, nyomtalanul eltűnni borzasztóbb...

variációk a járdaszélről

1. Jövök a Sparból, a biciklimen, a kosarában élelmiszerrel, szemben építik az új Euronicsot, keskeny utat hagynak a drótkerítéssel elkerített épülő kolosszus mellett. Két biciklis száguld rajta szemben velem,  büszkén, saját gyorsaságuktól megmámorosodottan, én inkább leszállok, lesodródva az út szélére;

Nem nagy kunszt végigszáguldani a járdán biciklivel, úgy, hogy közben senkire nem vagy   tekintettel

Nem nagy kunszt végigszáguldani az életen úgy, hogy...

Inkább legyek az, akire nincsenek tekintettel, mint aki...

(De ezt már mintha megírta volna Karinthy a Struggle for life - ban, eképp: "Inkább egyenek meg a férgek /Minthogy a férget megegyem." )

2. Két kisgyerek egy-egy bottal versenyt fröcsköl a járda jókora mélyedésében összegyűlt sáros tócsában. Odaszólok nekik, ne fröcsköljenek egy darabig, míg el nem haladok mellettük az étellel. S mondom, nem kellene, magukat se lefröcskölni. Szót fogadnak, abba is hagyják, de már halljuk is közben a mellettünk levő paneltömb egyik emeleti ablakából  az ordenáré, harsány ellenbíztatást: "Csak fröcsköld le, csak fröcsköld le!" "Nem fröcskölöm le. "- válaszol higgadtan és dacos öntudattal az egyik kis srác, s vigyázzállásban várják meg, míg elhaladok mellettük, a járdaszélen.

Meg is köszönöm. Ők meg vidáman fröcskölnek tovább. Jót játszanak.

Van még remény.

 3. A Thealter megnyitóján a régi zsinagóga udvarán kiállítást is  láthatunk; un. aszfaltképeket.  Itt is a  járdaszélen vagyok, no lám. S mintha illusztrációkat is találnék korábbi járdakalandjaimhoz:

 a./ 

b./  

Aztán a nap ill. est további részét is "járdaszéleken" töltöm:

Az OOOrfeusz előadást, táncjátékot... a régi zsinagógában

és a Törzs-et a Régi Hungáriában (pedig ott besodródhattam volna a járda azaz a színpad közepébe is - ha akartam volna, de nem akartam!) - sőt előtte - szószerint - a járda szélén, az Andaxin színház körkorrekcióját... a táncosoktól egy lépésre...

De a színház mindig valami remény! - (járda)szélről is...

P.s. emlékezetetőül - újraélésnek is Nyemcsók Éva Eső blogja

és itt is fotók, a megnyitÓról is, sőt... az egyiken, a (járda)szélén(!) az az "egy őszhajú asszony", igen, az én vagyok... 

angolosan...

...nem távozom úgy most (bár néha kultiválom ezt is),

hanem: megint az időjárás - mint nemkedvenc dühítő témám...

mégpedig azért és az, hogy: fázom! Nyárvíz idején!

azelőtt télen fáztunk, nyáron melegünk volt..., egyszerű, boldog, elmúlt idők!

most is van melegünk, jobban mint régen, de csak ha tűz a Nap, mert az bizony tűz - ha tűz. De mihelyt eltakarja valami felhőféle, akkor egyből  lehet már borzongani. Hát még ha egész nap esik! Mint ma...

csupa szélsőség, csupa ilyenmégnemvolt az időjárásban (is?), s olvastam (László Ervin: Káoszpont-jában), hogy a sok változás között az időjárásbeli máris visszafordíthatatlannak tűnik (legalábbis jóidőre)  - HA nem teszünk semmit, ha nem változunk!

mert hogy (majdnem) mindenért magunkat okolhatjuk... (?)

P.s.: Megdőlt a nyári hidegrekord, egy éve hőségriadó volt (Szegeden, július 23-án) olvasom, itt.

szegedi metamorphosis

tegnap - egy telefonhívás után - ripsz-ropsz bementük Szegedre; "ripsz-ropsz" (a pesti busszal tényleg, röpke fél óra az út), lányom megbeszélésre ment (úgy néz ki , szeptembertől - újabb elfoglaltságként - külföldi diákoknak fog tanítani magyar nyelvet az orvosi egyetemen ), de előtte megvettük a régi zsinagóga vadregényes udvarán a jegyeket a Thealter - metamorphosis - fesztiválra,  amire már akreditáltatva volt (mint a Szeged folyóirat munkatársa; úgy hogy neki tiszteletjegy járt, civileknek meg 800 egy jegyért ( megyünk, 5 nap alatt, vagy 8db-ra - lehet szorozni...) De közben a Szabadtérire is készülünk, a Szentivánéji álomra, most musiceles változatban, ott egyetlen jegy kb. annyi, mint ide 8. De én talán jobban is kedvelem az alternatív színházakat, mint az u.n. profikat, hogy kommerszekről ne is beszéljek...

Talán nem véletlenül - hiszen évekig én is azt műveltem, a diákszinpadosaimmal.

Ennek a szegedi alternatív -  Thealter Fesztiválnak pedig külön/ös légköre van. Utánozhatatlan. És mindig ugyanaz, ami mindig magával ragad. Már a régi zsinagóga udvarában kezdődik egyfajta fura de nyilvánvaló otthonosságérzéssel az ősrégi falak és fák és az "új" zsinagóga hátterével - ahol az ősök (őseim) is valami módon "jelen vannak". Nagynénikém férjének neve a régi zsinagóga falán az első világháború zsidó mártírjait felsorakoztató emléktáblán - az új zsinagógának pedig dédapáim alapítói voltak, nagyszüleim ott esküdtek, nagyünnepekkor én is ott vagyok. A makói emléktábla, melyen - apáméval együtt - a második világháború áldozatainak nevei sorakoznak, valamikor ebben a régi zsinagóga épületben is volt, átmenetileg, miután eredeti helyéről, a makói neológ zsinagóga előcsarnokából kikerülvén - a zsinagóga '65-ös - méltatlan - lebontása, lerombolása után - "hontalanná" vált. Most, hányódtatás után a makói ortodox zsinagóga udvarán van felállítva. Lehetett volna a makói neológ zsinagógánkból is valami kultúrintézmény... drága nagyapám, - az egyik alapító - , sem  gondolhatta, hogy röpke fél század után földdel válik egyenlővé a gyönyörű épület - helyén pártház, disco, majd - mára - épp rendőrség áll. (A színes üvegablak - nagyapa nevével - is eltűnt, mint ahogy annak az emléktáblának is csak könyvekben találom a nyomát, amin a neve - mint alapítóé - áll) - De elkanyarodtam; szóval a szegedi régi zsinagóga udvarának hűsítő lombjai alatt mindig otthonosságérzés fog el, de a színházi előadások alatt is, mindig.  Mintha a művészet (is) lenne igazi otthonom. Valamennyiünk méltó otthona. Igaz lehet az a mondás, hogy a művészetek a lépcső, ami az ég felé vezet. (Heine?) -Szent hely is (lehet) a színház, mint a templom. - Hát még, ha egyszerre e kettő!

P.s.: a mai  (július 23-i) Délmagyarban ezt a cikket találtam:

http://www.delmagyar.hu/szeged_hirek/

csak_ket_zsinagoga_szolgal_hitkozseget_csongrad_megyeben/

2064842/